2. fejezet

Szeptember 1 – este 9 után

Ma volt az évnyitó a suliban, ami önmagában unalmasan hangzik (az is), de ma megismertem az új osztálytársaimat. Ehhez hozzátenném, hogy tizennégyen vagyunk az osztályban és mindenki tizenöt éves. Igazából először nem értettem, hogy, ha most kilencedikesek vagyunk, akkor miért nem tizennégy évesen kezdtük a gimit. De ma rájöttem. Szóval úgy van ez, hogy a kilencedik előtt, kell járni egy évet, amolyan alapképzésre. Nekem nem kell bepótolnom ezt a kilencedik előtti évet, mert még New Yorkban jártam tánc suliba, ahol hetente négyszer volt másfél órám.  Gondolom Janett-el is hasonló a helyzet, mert egy osztályba kerültünk, aminek külön örülök.  Szóval lényeg a lényeg, nagyon eseménydús napom volt. Reggel, amikor felkeltem, szerencsére nem kellett a ruhám kiválasztásával vesződnöm, mert az ünneplőt (amit küldtek) voltam kénytelen felvenni. Igazából nem rossz: mindkét ujján kék csík húzódik a vállamtól, egészen a csuklómig.  Ott az ujja bőbb lesz, és a kezemen lóg. Ez piros csíkokkal van díszítve. Ja és bal oldalt, a mellkasom környékén, díszeleg az iskola lógója, ami a francia zászló, ráírva, hogy Paris Arts és ennyi. Szerintem egész jól áll.  Gyorsan felkentem egy kis sminket és már indultam is. A buszmegállóban a buszra várva, egyre jobban rám tört az idegesség. Sosem voltam egy szívbajos lány, mindig megtaláltam a közös hangot az emberekkel…de.. de ez más. Ez egy teljesen más város, ország, kontinens (!!)  és itt nem ugyanolyanok az emberek. Ilyen vegyes érzésekkel szálltam fel a buszra, de ahogy megláttam barátnőmet sokkal jobban éreztem magamat.

          -     Bonjour! – köszönt Janett vigyorogva, amikor leültem mellé.

          -      Szia! Te is ideges vagy? – kérdeztem meg, remélve, hogy nem csak én érzem magamat idegroncsnak. 

          -      Nem, én egészen jól vagyok –mondta, mire felszaladt a szemöldököm-,  Na, jó, a halálosan rettegek. Mi lesz, ha egyáltalán nem állnak velem szóba? És mi lesz, ha mondjuk, én leszek az osztály legbénábbja? – kap pánikrohamot Janett. Hát talán ő egy kicsit idegesebb nálam..

          -      Jó nyugi. Nem lesz semmi. Egyszerűen minden rendben lesz – magyaráztam remélve, hogy megnyugtatom. Ez mind szép és jó, de engem ki nyugtat meg?

          -      Oké, oké. Szerintem már minden rendben. Huh –fújja ki a levegőt – De rajtad egyáltalán nem látszik az idegesség.

          -      Hát, tudod, csak tartom magamat. New Yorkban megtanultam egy fontos szabályt: Légy erős, határozott, magabiztos, mert, ha látják, hogy félsz, eltaposnak.

          -      Jesszus! Ennyire vad emberek élnek New Yorkban?

          -      Igazából egy filmből szedtem ezt a mondatot – ismertem be, mire mindkettőnkből kitört a röhögés      – De mindenesetre- hagytam abba a nevetést – én mindig tartom magamat.

          -      De miért?

          -      Hát nem tudom.. Amióta az eszemet tudom, ilyen voltam. Valószínűleg azért, mert a szüleimmel, sosem beszéltem meg a félelmeimet és az érzéseimet sem. Így magamban tartottam.

          -      Hű. Én nem bírnám magamban tartani az ilyesmit. – néz rám és láttam szemében valamit. Egy olyan dolgot, mint amilyet a filmekben látni, amikor a gyerek büszke a szüleire és felnéz rájuk valami miatt. Hát nem tudom. Én egyáltalán nem vagyok büszke magamra, hogy eltitkolom az érzéseimet. Sőt! Gondolatmenetemet, a hangos bemondó  szakította félbe amikor közölte, hogy a „nem tudom milyen utcában vagyunk”. Hát igen. Még Párizsban is olyan a hangos bemondó, hogy nem lehet semmit sem érteni. Miután leszálltunk a buszról, rögtön szembe találtuk magunkat a Paris Artsal. Hű. Mit is mondhatnék? Az épület hatalmas, a falak nem omladoznak (ez hatalmas előrelépés a régi sulimmal szemben) és mindenfelől diákok tartanak a suliba.

          -      Na, készen állsz? –néztem Janettre, aki egy kicsit sápadtnak tűnt.

          -      Öhm… persze. Mehetünk- mondta, de nem nagyon tűnt úgy, mintha komolyan is gondolná. Megszorítottam a kezét és bátorítóan rámosolyogtam.  Igazából, így, utólag nézve nem tudom, hogy mitől voltunk úgy berezelve.  Normálisan beértünk a terembe, mindenfajta bombariadó és egyéb robbanás nélkül. A termünkbe lépve alaposan szemügyre vettem az osztálytársaimat.  Na, igen. Mint szinte mindenhol, itt is vannak amolyan „nagy menők” .  Jó igaz, még nem ismerem őket, de azért két lányról nagyon virít, hogy pláza barbik. Egyébként azt is elképzeltem, hogy belépek a terembe és akkor meglátom Őt és rögtön belé szeretek stb.., de ez nem jött össze. Igazából egész helyesek a fiúk, (sőt, sokkal helyesebbek, mint általánosban) , de nem azt szokták, mondani, hogy szerelem első látásra? Itt nem hogy első látásra, másodikra sem volt semmi.  Elidőztem volna még a fiúkon, de mivel egy férfi (valószínűleg az ofőnk) érkezett meg, helyet foglaltunk.  Egy személyesek a padok és három oszlop van. Én az ajtóhoz legközelebbi padsorban a legelső helyet választottam, Janett pedig mögém ült. Hát igen.  Mint mindig most is a bátrabbak és/vagy stréberek ültek előre, azok akik nem szoktak tanulni hátra. Az ilyet most is megállapítottam, mivel az első sorokban, rajtam kívül, még egy elég csöndes fiú (szemüveges, fekete haja van) és egy másik fiú (semmi szemüveg, barna haj) ült, aki, szerintem (úgy, mint én) a bátrakhoz tartozik, mint sem a stréberekhez.

          -    Szóval, köszöntök mindenkit a Paris Artsban. A nevem Joe Henderson.  Mint már kitalálhattátok, én leszek az osztályfőnökötök és ezen kívül, a franciatanárotok is.  Az évnyitó ünnepség háromnegyedóra múlva kezdődik, addig szerintem ismerkedjünk meg. – mosolygott az ofő. Egész rendesnek néz ki. – Haladjunk sorrendben. -  mondta és várakozóan a szemüveges fiúra nézett.

          -      Khm…  Engem Felix Millernek hívnak – wow, ez aztán a furcsa név – és a számítógépes ismereteimet szeretném gazdagítani ebben az iskolában. – fejezte be, és szerintem az egész osztály lefagyott egy fél percre. Ez a szóhasználat…khm.. egy kicsit érdekes.

          -     Sziasztok! – fordult körbe a mellettem ülő srác – Josh Brown vagyok és, bár biztos érdekes lehet ez a számítógépes izé – folytatta, mire mindenki elmosolyodott, kivéve Felix..- de én inkább a sportokban érzem otthon magamat, főleg a deszkázást bírom- mondta és biztos vagyok benne, hogy itt került fel a pont az i-re, mert aki nem stréber, laza és deszkázik tuti, hogy mindenkinél jó pontot szerez.

          -     Helló! – néztem én is körbe, mivel én következtem. - Én Bella White vagyok és New Yorkból költöztem ide nem rég.

          -      Miért?- kérdezte egy lány. Őt nyilvánítottam pláza barbinak.

          -      Mert… öhm..- gondolkoztam, mert az mégsem mondhattam, hogy kidobtak otthonról a szüleim – tudjátok, imádom Párizst és a nagyim is itt lakik szóval miért ne? – adtam egy elég gyengécske választ.

          -      És hol vannak a szüleid?- kérdezett tovább a csaj, nekem pedig kezdett ebből elegem lenni.

          -      Mi lenne, ha inkább haladnánk, és nem kérdezgetnéd folyton. Ez nem tartozik ránk. – szólt egy fiú a hátsó padsorból. Szőke haj és egyáltalán nem stréber. Majd megköszönöm neki, hogy lekoptatta rólam a lányt.

          -     Szóval a tánc és az éneklés az én műfajom. - zártam gyorsan le bemutatkozásomat, mielőtt a pláza cica újra megszólalna.

Continue...